A thaiföldi életfilozófia

 

K.Amery Thaiföldön

A híd a hamis folyón

Kétségtelen, a thaiföldi szabadság egyik fénypontja a Kanchanaburi városban a híres híd a Kwai folyón meglátogatása lehet. Évente több tízezer turista él is ezzel a lehetőséggel. Pedig ha erősen tárgyilagosan nézzük, van Thaiföldön ennél több szebb, érdekesebb város, táj, látványosság, attrakció is. Ha őszinte akarok lenni, Kanchanaburi város az első látásra nem nagy durranás. Ok, van két szép folyó, két katona temető, négy múzeum, egy vasút, ami átdöcög egy vashídon. Ennek a szépsége még a újpesti északi összekötő híd minőségét sem éri el. Mégis misztikus, de félreértésekkel, tévedésekkel, hamisításokkal teli város ez.

A legenda 1942-ben kezdődött. Miután a japán imperialista terjeszkedés Délkelet-Ázsiában befejeződött, célba vették India és Kína további bekebelezését is. Az út Thaiföldön és Burmán keresztül vezetett. Mivel a terep erősebb és gyorsabb katonai megmozdulásokra alkalmatlannak bizonyult, megkezdődött egy vasútvonal építése. A történelem ma, “Death Railway“ (Halál Vasút) néven ismeri ezt a 415 kilométer hosszú útszakaszt. Nem véletlenül. Az alig 17 hónapos gyorsított munka több mint 100 000 emberi életet követelt. (Itt pontos adatokat nem lehet közölni mert még a történészek sem tudnak a pontos számban megegyezni.) A kényszerített munkások nagy részben hadifoglyokból és az ázsiai „önkéntesekből“ (u.n. romusha) állt. Közel 80 000 szövetséges katona, és közel 160 000 ázsiai fogoly.

A kényszermunka kegyetlen körülmények között folyt. Nap mint nap primitív munkaeszközökkel, az őserdőn keresztül, nyirkos, forró légkörben, japán korbáccsal és szuronyos puskával a hátukban. A munkások hulltak, mint a legyek. A halálos áldozatok száma megdöbbentő,  közel 12 ezer angol, ausztrál, holland, amerikai katona és kb. 80-90000 romusha. A vasútvonal (többek között) egy poros kisvároson vezetett keresztül, na, lassan dereng mindenkinek, Kanchanaburin. Itt sürgősen egy hidat kellett felverni. Először egy fahíd, néhány hónappal később alig 200 méterre egy beton-vas átkelő készült el. A világháború végén mindkettőt lebombázták, a vashídat jóval később, 1958-ban újjáépítették. A mai napig megmaradt.

A világháború után gyorsan feledésbe kerültek a hídak, feledésbe a halottak. Thaiföldön senkinek sem állt szándékában a történteket emlékezetben tartani. Még nem.

Témaváltás. 1957, Hollywood. Az amerikai filmipar hatalmasakat tapsol, megszületett minden idők egyik legsikeresebb világhírű filmje. Egy évvel később 7 Oscar a jutalom, nem az utolsó elismerés. A film több kitüntetést kap mint amennyi egy veterán elvtárs pufajkáján elfért volna.

A film középpontjában a fentebb említett kanchanaburi fahíd felépítése, felrobbantása és a két főalak, az angol főtiszt Nicholson és a brutális japán parancsnok Saito párharca áll. Az egyik oldalon Saito aki felsőbbrendűséget kegyetlenségek sorozatával fejezi ki a hadifoglyokkal szemben. Mély lenézéssel tekint le szövetségesekre akik ahelyett, hogy egy konyhakést körbeforgattak volna a hasukban, inkább gyáván megadták magukat. A másik oldalon az eszelős angol főtiszt aki azzal próbálja fajtájának elsőbbséget bizonyítani, hogy saját katonáit kergeti. Teljesen értetlenül elvárja tőlük, hogy a hidat sokkal gyorsabban és jobban felépítsék mint a japánok azt elvárják. A műalkotás (egyik) alapgondolata, a thaiföldi Death Railway illetve a híd áldozatainak szeretne emléket állítani. A film címe: „A híd a Kwai folyón.“

Az elfelejtett, szundikáló városka, Kanchanaburi, hirtelen a thaiföldi turistautak középpontjába került. Százezrek és százezrek akasztottak hátizsákot a hátukra, hogy megcsodálják a hirtelen legendássá váló helyszínt. A csalódás rettenetes volt. Sehol a híres fahíd, de még egy fagerenda sem. A filmben látható dzsungelből sem volt itt semmi. (A filmet Ceylonban forgatták, ott állítólag az őserdő eredetibb volt.) És hol van a Kwai folyó? Kétségbeesve kérdezgették a helybelieket, „Sorry, Bridge, bridge? Kwai, Kwai? Hol?“

Híd ugyan még csak csak volt, igaz csak betonból és vasból, de az sem a Kwai folyón. A félreértésre hamar fény derült. Hollywood nagy baklövést követett el. Ugyan a vasútvonal valóban nagy részben a Kwai folyó közelében haladt, maga a híd azonban a Mae Nam Mae Klongot (a másik folyót) ékesítette.

Miután a thaiföldiek hülyére röhögték magukat, elkezdték kapisgálni, hogy sok turista sok pénzt jelent. Összeült a kupaktanács és 1960-ban gyorsan a híd alatti folyószakaszt Kwai Yai-ra átkeresztelték. Mindenesetre innentől kezdve minden a helyén volt, volt Kwai folyó és volt rajta egy híd. Mindenki boldog volt.

Megkezdődött a néphülyítés. Megjelent az első tízezer butikos, giccsárus, sütödés, főzdés, bugyiárus, gumikacsás, de még mini játékbombás is. Hogy most aztán senki se felejtsen el semmit, minden év végén, a mai napig, megrendeznek egy hétnapos ünnepséget. Ezekben a napokban felelevenítik a múltat és újra lebombáznak mindent. Tűzijáték is van, sőt még „Miss Peace“! verseny is volt egy ideig. A csúcspont.

De térjünk vissza a legendát elindító filmhez.

Én ezt a mozit kifejezetten utálom. Elismerve a film értékeit, a történelmi igazsága egyenlő a nullával. A történetből szinte semmi sem igaz. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a film az azonos című könyv alapján készült amelyben a híd épségben marad. A regény francia szerzője, Pierre Boulle, életében nem járt Thaiföldön, a fahíd történetét csak hallomásból ismerte.) Tovább megyek, a valós események elferdítve, felforgatva, feltöltve csöpögős hazafias frázisokkal, rasszizmussal. Ami a legjobban zavar, hogy az áldozatul esett ázsiaiakat teljesen említés nélkül hagyja. Pedig lehet ha megemlékeztek volna a közel 100 000 halottról akkor ma nekik is méltó sírhelyek lennének. Mert a mai napig nem sok minden emlékeztet rájuk még Kanchanaburi városban sem. Ők nem voltak emberek, ők nem voltak áldozatok?

Én tudom, egy játékfilmnek nem kell pontosan a történelmi eseményeket visszaadnia. De annyit el lehet várni egy mozitól, - ha már egy eredeti eseményt dolgoz fel – hogy ne ferdítsen el mindent és ne legyen az alapja egy teljesen téves legendának, amelyet Thaiföldön a mai napig ennek a szellemében ápolnak. Mert amit a film elkezdett torzítani, itt Kanchanaburiban a mai napig változatlanul folytatják tovább és szinte mindenki elhiszi, hogy hiteles történelmi eseményeknek a tanúi.

Sétálok a katonai temetőben. Katonásan, szépen egymás mellett sorakoznak a sírkövek. Szomorú látvány. 20 éves, 22 éves, 19 éves, 26 éves, és így tovább. Közel 7000 áldozattra emlékeznek meg itt. De hol vannak a romushák eltemetve? Sírjaikat sehol sem találom. Nem lennének emlékezésre méltóak? Hm, hm.

Hirtelen magyar hangokat hallok. Megfordulok, hoppá, ez Bangkok Charlie és kis csoportja! Bangkok Charlie gyakran jár errefelé. Én személyesen is ismerem, kapcsolatunk több mint 10 éves. Régebben kisegített néhány nagyon jó tanáccsal, azóta rendszeresen kicseréljük gondolatainkat az  interneten keresztül. Ezek az eszmecserék általában abból állnak, hogy én veszekszem vele ő pedig türelmesen eltűri a hülyeségem. Majdnem 20 éve él Bangkokban, kenyerét elsősorban idegenvezetéssel keresi. Tudása Thaiföldről kétségtelen nagyon alapos, én is sokat tanultam tőle. Akit Kanchanaburi érdekel csak ajánlani tudom, hogy csatlakozzon csoportjához. Ezt nem azért mondom mert népszerűsíteni szeretném, Charlienak nincs szüksége az én reklámomra. De legkésőbb, ha megnéztük a misztikus hidat, bejártuk az egyik katonai temetőt, talán az egyik múzeumba is bekukucskáltunk, szóval legkésőbb most felmerül a kérdés, na most hová, merre menjünk. Mert mint már fentebb említettem, sok más itt nincs. Visszamenni Bangkokba talán már késő. Mi lenne egy kellemes, romantikus szálláshellyel a Kwai folyón? Mert már csak azért is érdemes idejönni. Több tucat ilyen hotel létezik errefelé, de a legszebbek, legnyugodtabbak a városon kívül vannak. Megtalálni őket, helyismeret és autó nélkül, nem lesz könnyű. Én is találtam egyszer 3 órás keresés után egyet és annyira beleszerettem, hogy plusz három napot maradtam. Itt aztán lehetett sütni-főzni, finom Chang sört bebombázni, úszni, kajakozni, motorcsónakázni de még pecázni is. A közelben még epret is szedhettünk. Thaiföldön egy ritkaság.

De a közeli környéken még több nagyon szép látványosság akad. Ha már itt vagyunk kár lenne kihagyni. Mi lenne egy kiruccanás az Erawan nemzeti parkba? A híres vízesésekkel, rögtön hét zuhataggal, a medencékben összegyűlő vízben csobbanással? Thaiföld egyik legszebb nemzeti parkja, autóval a várostól egy köpésre. És különben is, nem akarunk egy kört a legendás vasúttal döcögni? A mai napig megmaradt útszakasz valóban eredeti. Az egyik oldalon a Kwai folyóval, a másik oldalon sziklafalakkal, a félelmet keltő viadukttal. Útközben egy barlangba rejtett templomot meglátogatni? Ki akar minderről lemondani? És akkor a Tigris templomot még nem is említettem meg, tény, kár Kanchanaburit csak egy napra felkeresni.

A kis magyar turistacsoport közben ebédelni indult, Kanchanaburi híres a konyhájáról is. Én is hátat fordítok Kanchanaburi városnak és megyek tovább. Hátam mögött a legenda, előttem a kínai turisták egy csoportja.

„Sorry, bridge, bridge? Kwai, Kwai? Hol?“

Már a Kwai szó sem helyes. Vigyázzunk mit kérdezünk ha errefelé járunk. A kwai szónak thaiban több jelentése van, attól függően hogy énekeljük. Ökör, pénisz vagy b@szd meg. Helyesen Kwae Yai, vagy jobb, ha nem mondunk semmit.

Én szóltam előre.

További posztok - "A thaiföldi életfilozófia" - itt találhatók

https://www.facebook.com/KarcsiAmery

Magamról: Posztjaim, ismereteim célja a valós thaiföldi mentalitás bemutatása, amelynek ismerete nagyon megkönnyítheti az ottani életünket, de akar rövid szabadságunkat is. A Thaiföldről létező tévedések és tévhitek, és az ebből adódó problémák, engem néha tényleg alaposan meghökkentenek. Az én posztjaim nem fognak (mindig) turistás látványosságokról, hotelekről, strandokról, bárokról mesélni, ilyen oldalak vannak elegen. Posztjaim elsősorban a thaiföldi életről fognak szólni, ismertetni, mesélni.