K.Amery Thaiföldön
Baan Tong Luang
Reinhold Messner kétségtelenül a világ leghíresebb és legsikeresebb extrém hegymászója és világjárója. Nem csak a világ legmagasabb és legveszélyesebb hegycsúcsait hódította meg, hanem többek között, átment az Antarktiszon, átsétált a Góbi sivatagon és több tucat exotikus országon. Emlékeit egy dél-tiroli múzeumban csokorba kötötte és nyilvánossá tette. Számtalan könyvén, dokufilmjén keresztül az olvasóit megismertette olyan világokkal, amelyekről talán különben soha nem is hallottak volna. A másik oldalon, állandóan az amatőr hegymászók ellen szitkozódik, akik az élménybeszámolói hatására (amelyekkel milliókat keresett) bakancsot húztak lábukra és a nyomaiba eredtek. Szerinte túl sokan vannak útközben és csak agyontiporják a hegyeket. Természetesen ma, amikor a kiépített utakon a turisták libasorban megmászhatják a Mount-Everest, a romantikus és kalandoros világnak vége lett, sok minden a varázsából vesztett. De, hogy ma féllábúak és vakok is a hegytetőkre csörtetnek, az pontosan a Messner által felcsigázott kíváncsiságnak is az eredménye lett.
Én mindig csodálkozom ha látok Facebookban kommentárokat, posztokat Krabiról és az azt környékező gyönyörű tengeri világról, strandokról, szigetekről. Szinte valamennyien megemlítik, hogy - atyaúristen, milyen sokan voltak, mindenki egymást lökdöste, még levegőt sem vehettek a tömegben. Közben eszükbe sem jut, hogy ők is a emberáradat közepén csodáskodnak, ők is lökdösnek mindenkit, tőlük sem fér el senki sem. A megosztott fényképekkel pedig népszerűsítik a területet és ezáltal megint új és új turistákat csábítgatnak oda.
De miért is osztom meg ezeket a gondolatokat most a posztom elején veletek? Azért, mert az egyik oldalon szeretnék mesélni egy thaiföldi látnivalóról, amelyet a másik oldalon mélységesen elítélek. De én nem szeretnék sem ítélkezni, sem valakit valamiről lebeszélni, mindenesetre előre szeretném leszögezni, hogy célom minden csak reklám nem. De hadd kezdjem az elején.
“Egy gyönyörű kirándulási célpont Chiang Mai közelében Baan Tong Luang falu, ahol két szomszédos falut különböző hegyi törzsek laknak. A Baan Tong Luang 2005-ben nyitotta meg kapuit, hogy biztosítsa a hegyi törzsek ősi hagyományainak megőrzését. A Baan Ton Luangba tett látogatás mindenképpen élményt jelent, és betekintést nyújt a hegyi törzsek, a hosszúnyakúak mindennapi életébe, ahol a lakosokat színes hagyományos viseleteikben láthatjuk. Az itt élő emberek mind nagyon barátságosak és örülnek minden látogatónak, aki érdeklődik a kultúrájuk iránt. A kunyhók előtt mindenütt bódék vannak felállítva, ahol a tipikus turisztikai szuvenírek széles választékát lehet megvásárolni. Az így megkeresett pénz a faluban élő emberek javát szolgálja.” - idézek szinte szó szerint egy látogatókat csalogató propaganda online újságot.
Bevallom, a thaiföldi hegyi törzsekről már korábban is hallottam és fényképeket is láttam. Valóban nagyon egzotikus világról mesélnek, ha már arra járunk azért ezt megnézzük. De a csalódásom valójában hatalmas volt. Mert a fentebb idézet hirdetésnek a valósághoz szinte semmi köze nincs, éppen ellenkezőleg. Egy biztos, bevallom elmentem, megnéztem, nem bántam meg. De én oda soha többé nem mennék már el. Pedig már az itt élő emberek “hosszúnyakúnak”, (Long Neck Karen) máshol “zsiráfnyakúnak”, való megnevezése figyelmezhetett volna. Mert akiket gúnyosan, sőt lealázóan így neveznek, azoknak van becsületes, rendes nevük is. A falvakban kayan népcsoporthoz tartozó padaung-ok élnek. Ha ezt életnek lehet nevezni.
A padaung lányok és asszonyok egy számunkra szokatlan hagyományt tartanak fent és ettől lettek nevezetesek. A gyermekkoruktól kezdve aranyszínű, nehéz, spirális nyakdíszt viselnek, amely látszólag meghosszabbítja a nyakukat. Ez természetesen a világ minden tájáról érkező turistáknak, akik eddig ezt csak a tv-ben látták, egy nagyon lebilincselő és izgalmas találkozás lehet. Ahol pedig sok turista van, ott sok thai baht is a kasszákban csilingelhet. Erre hamarosan pénzsóvár üzletemberek is rájöttek és az etnikai turizmusnak álcázott programok keretében több számos “cirkuszfalut” építettek. Valójában ezek semmi mások mint a Mianmarból Thaiföldre menekült kayan népcsoport asszonyainak egy “emberkertben” való mutogatása. Itt szó sincs a hegyi törzsek mindennapi életének dokumentálásáról és az ősi hagyományok megőrzéséről. Ez egy betonkemény üzlet segítségre szoruló emberek kihasználásával.
Ha hiszünk a legendának, akkor a padaung nép egy páncélos nyakú sárkánytól származik. Kibújva páncéljából egy gyönyörű fiatal nővé változott, és két gyermeket nemzet egy félig ember, félig angyal lénnyel. Tőlük származik a kayanok népe. Az őshazájuk Burmában fekszik, korábban Kekawngdu-nak nevezték magukat, de ma már többnyire csak a kayan törzsi nevet használják. A népcsoport négy törzsből áll, és az különbözteti meg őket, hogy hol hordják az aranyos védjegyeket, a nyakukon, karjukon és (vagy) lábukon. A nyakékszer a kayan lahwi klán védjegye, akik szívesen mint Yan Pa Daung (fényes fémbe burkolt emberek) nevezik magukat. Ebből a névből vezették le később a padaung megjelölést, amely ma már mindenhol elterjedt.
1948-ban Burma, Mianmar néven, független állammá vált és azóta a 135 különböző etnikai csoport az országban ki lett téve a burmai hadsereg terrorjának. Az eddig közösen a függetlenségért harcoló csoportok ellenséggé váltak, amelyek véres fegyveres összecsapásokba torkolltak. A burmai hadsereg falvak ezreit porig rombolta le és égette fel, az üldözöttek nagy része Thaiföldre menekült. Több mint egymillióan, elsősorban a kisebbségekhez tartozók, köztük a kayanok is. A száműzöttek politikai menedékjogot kértek és kaptak, zsúfolt táborokban menedéket találtak és szinte valamennyien a mai napig maradtak. A 2012 januárjában megkötött tűzszünet ezen az állapoton semmit sem változtatott. Az egymillió menekült ellátása természetesen nem olcsó mulatság, Thaiföldnek meg pláne nem. Ezért furfangos emberek összedugták a fejüket, hogy a segítség mellett a kiadási költségeket hogyan csökkentsék minimálisra le. Sőt, ezzel még pénzt is kereshetnek.
A 20. század végén megszületett a“Long Neck Shay Village” ötlete. A számkivetett nép asszonyai számára egy “szabadtéri reservátumot” építettek, amelyben az asszonyok mindenféle giccset készítenek, takarókat, terítőket szőnek, ajándéktárgyakat barkácsolnak, árujukkal kereskednek, de egyben turistás látványosságot is nyújtanak. Mindenesetre sokkal praktikusabbnak tűnt így élni, mint egy menekülttáborban. A thaiföldi illetékesek sem kérették magukat sokáig, a turisztikai projektek sikert arattak és pénz mostak a kasszába. Thaiföldön idővel több projekt követte az elsőt, ma már majdnem 10 falú várja a kíváncsi turistákat, még Pattayán is nyílt egy.
Az ötlet tulajdonképpen nem is elvetendő, a pragmatikus thaiföldi világban örömmel fogadták, hogy a kellemest összeköthetik a hasznossal. A száműzött nép lehetőséget kapott, hogy anyagi helyzetét saját maga megoldja, sőt, még a thaiföldieknek is csurrant-cseppent egy-két baht a markába.
Megszületett a szlogen, - “Az így megkeresett pénz a faluban élő emberek javát szolgálja. “
A valóság azonban sokkal sivárabb.
Ahogy belépsz a parkba rögtön feltűnik, hogy minden feltűnően tiszta és rendezett. Az első barokban mezőgazdasági szerszámok, edények vannak, mint egy múzeumban szépen sorban kiállítva. Hogy ezekkel valaki valamikor egyáltalán dolgozott? Rögtön egy falumúzeum jut az egészről az eszembe. Egy keskeny, tisztára sepert kanyargós ösvény zöld parcellák között vezet. Állítólag a falu lakosai itt zöldséget, gyümölcsöt termesztenek. Biztos rosszkor jöttem, én ebből semmit sem látok. Szépnek szép minden, kétségtelen. A falu Magyarországon megkapná a tiszta udvar, rendes ház pecsétet.
Érdekes, meglepően kevés turista van bent. Hamarosan feltűnnek a faházak, melyek a főutcában szépen egymás után mind a két oldalon sorakoznak. Közeledünk amiért jöttünk, a padaung asszonyokhoz, lányokhoz. A házak előtt fabódéban ülnek, előttük egy pulton mindenféle szuvenírt árulnak. Mint kiderül, minden asztalon ugyanazt. Ők is észrevesznek bennünket, hirtelen tevékenykedni kezdenek. Valaki fonni kezd, mások kalapácsolni kezdenek. Ruhájuk tiszta és takaros, az aranyszínű spirálok a nyakukban csillognak a napsütésben. Ezek a díszek még 10 kilósak is lehetnek, és sosem veszik le őket.
Egy legenda szerint arra szolgálnak, hogy megvédjenek egy tigristámadás ellen, amelyek mindig hátulról és nyakra támadnak. Egy másik teória szerint a múltban a nők az értékes ékszereket karikákká alakították, hogy a nyakban biztonságosabban őrizzék. Vagy talán egy burmai király parancsára hordják? Talán a koronás parancsolta meg, hogy a nők karikákat hordjanak és ezzel más férfiakban ne keltsenek vágyat? Akárhogyan is történt, a fémgyűrűt már gyermekkoruktól kezdve hordják és idővel egyre nagyobb karikás spirál kerül a nyakra. Türelmesen tűrik, hogy a turisták fotózzák őket. Mosolyuk nincsen, látszik már régen beletörődtek, hogy a fényképezőgépeket az arcukba tolják. A házak ajtaja mindenhol nyitva van, mindenki bekukucskálhat a privát otthonokba. Árujukat nem kínálják, nem csalogatnak a pultokhoz turistákat, aki vásárol az vásáról, aki nem, az nem. Az egész atmoszférából kiabál, hogy itt semmi sem őszinte hanem megrendezett és mesterséges.
Az egyik lánnyal röviden beszélgetünk. Kiderül, hogy a falut sosem hagyhatják el, útlevelük különben sincsen. Hol vannak a férfiak? Nem tudja, biztosan dolgoznak. Vajon boldog ebben a faluban? Veszek néhány souvenir tárgyat, vajon mennyit tarthatnak meg maguknak abból amit keresnek? Nem kérdem mibe kerül, szerintem aki itt nekiáll alkudozni annak szíve nincsen.
A faluban áll egy apró katolikus fatemplom is. Hogy ki megy oda imádkozni, nem sikerült kiderítenem. A kayan nép nem keresztény, de még buddhista sem. Ők még az ősi szellemeket tisztelik, az animizmus hívei.
Magamról: Posztjaim, ismereteim célja a valós thaiföldi mentalitás bemutatása, amelynek ismerete nagyon megkönnyítheti az ottani életünket, de akar rövid szabadságunkat is. A Thaiföldről létező tévedések és tévhitek, és az ebből adódó problémák, engem néha tényleg alaposan meghökkentenek. Az én posztjaim nem fognak (mindig) turistás látványosságokról, hotelekről, strandokról, bárokról mesélni, ilyen oldalak vannak elegen. Posztjaim elsősorban a thaiföldi életről fognak szólni, ismertetni, mesélni.
Hello Karcsy. En egyszer voltam bent, hasonlo tapasztalatokkal. Masodjara csak arra jartunk, estefele, ( mellesleg a bejarat elott lattam az eddigi legnagyobb azsiai elefantbikat rajta egy tinedzser fiuval,egyutt nagy osszhangban) es azt lattam hogy a falu “lakoit” pick upokkal viszik haza nyilvan egy kozeli, elhetobb helyre.
VálaszTörlés