K.Amery Thaiföldön
Farangok és thaiok
A Thaiföldre látogató turistákat és az ott tartósan tartózkodó fehér expatokat, vagyis minket, a thaiföldiek farangnak hívják. Ne zavarjon senkit, hogy az 1960-as években a Pattayán pihenő színesbőrű amerikai katonákat “ farang dam” (fekete farang) névvel illették, kivételek mindig vannak. A szó eredetét homály fedi, egyesek véleménye szerint a perzsa “farang” szóból származik, a frank birodalomból ismert európai kereskedőket és a keresztes harcosokat nevezték így. A kifejezés az ősi kereskedelmi útvonalak mentén Ázsiában és Afrikában is elterjedt, így a keresztények általános megnevezése lett.
Mások arra utalnak, hogy a Dél-Indiai “varangi” szóból származik és idegent jelent. A buddhizmus terjedésével a kereskedők, szerzetesek révén elterjedt Sziámban is, ahol a franciák (frankok) megjelenésével egy időben a thai nyelv szerves része lett.
De maradjunk simán a farang szónál, ami sosem sértő és diszkrimináló, még akkor sem ha az örök trollok most azzal jönnek, hogy azért az sem mindegy milyen hangsúllyal mondják. Nyugodjon meg mindenki, a szónak nincs semmi mellékjelentése, ne ragozzuk, ne beszéljünk bele semmit sem. Vannak gazdag farangok, vannak szegény farangok. Vannak kedves farangok és vannak hülye farangok. Vannak thaiok és vannak farangok.
Hogy Thaiföldön hány külföldi él tartósan, azt igazán senki sem tudja. A hivatalos statisztikák nagyon lyukasak, a saccolások 150 000-től fél millióig terjednek. A becslések közötti eltérések nagyrészt annak is köszönhetőek, hogy a különböző hivatalok és szervek mindig más és más módon minősítenek valakit “expat”-nak. Valaki Thaiföldön tartósan élő külföldieket veszi alapul, mások azokat is, akik hosszabb ideig tartózkodnak az országban, de még mindig turistának számítanak. Állapodjunk meg abban, hogy 300 000 körül vannak, vagy sokkal többen, vagy sokkal kevesebben. Számuk évről évre változik, a világjárvány két esztendejében rengetegen helyben ragadtak, később ezrével elhagyták Thaiföldet. A “kivándorlást” a 2019 óta érvényben új rendelkezések is elősegítették, amelyek szigorúbb anyagi és adminisztrációs feltételekhez kötik az állandó tartózkodást. A statisztikákban értelemszerűen az engedély nélkül jobbra-balra csavargók sosem szerepelnek, akik évekig az országban papírok nélkül bujkálnak. Amíg el nem kapják őket. A legtöbb expat, (a koronajárvány elött) nem meglepetés, kínai, indiai és japán volt, Európából a farangok nagy számát a britek, a németek, a franciák lendítették meg. Akárhányan is vannak. Magyarok? Ők az “és még sokan mások” között szerepelnek, mindjárt felsorolom név szerint mindegyiket.
Két hivatalos adatot többé-kevésbé pontosnak lehet venni, a nyugdíjasok és a dolgozók számát. 2019-ben majdnem 73 000 vénembert evett a fene Thaiföldön és 123 000 külföldi vállalt hivatalosan munkát, illetve nyitott üzletet országszerte. A nyugat-európai nyugdíjasok és a befektetők száma éveken keresztül egyre növekedett, nem csoda a kellemes éghajlat, gyönyörű tájak, pálmafás aranyhomokos strandok, nagyszerű ételek és főleg az olcsóbb árak mellett. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a thaiföldiek vendégszeretetét és kedvességét, a laza életfelfogást és a bájosan mosolygó mandulaszemű menyecskék meglepően nagy számát sem.
De, hogy ki és miért választja Thaiföldet az új hazájának, általánosan nem lehet megválaszolni és alaposan nagy különbségeket kell tenni. Engem nem is egyszer megkérdeztek, hogy mi a véleményem a thaiföldi expatokról. Hogy én mit gondolok róluk szerintem teljesen mindegy, de annyit elárulhatok, hogy szerintem a legtöbben azt sem tudják, hogy hol élnek. Ezt még akkor is le merem írni, ha most sokan mérgesen felkapják a fejüket, sőt még azt is hozzáteszem, hogy gyakran ezt a kijelentésemet szó szerint is értem.
Chiang Mai várostól alig néhány kilométerre található a Ban Sabai Village. Egy ideális hely egy hosszú thaiföldi tartózkodáshoz. Egy örökzöld exotikus kert közepén 21 szobával, úszómedencével, edzőteremmel, étteremmel és wellness-részleggel. A standard szobákat, a junior lakosztályokat és a villákat a hagyományos észak-thaiföldi stílusban rendezték be. Minden szoba fürdőszobával, légkondicionálóval, televízióval, telefonnal és DVD-lejátszóval rendelkezik. A lobbyban számítógépek állnak rendelkezésre, a wifi ingyenes. A vendégek fél és teljes panziós ellátás között választhatnak.
Aki most azt gondolja, hogy egy szállodának csinálok reklámot, az nagyot téved. Ez a hely nem más, mint egy öregotthon a távolba szakadt farangoknak. Idős betegek menedékhelye. Egy a számtalan otthonból, amelyek Thaiföldön mint a gomba az eső után szaporodnak. Nem csoda, az otthonok gyakran tömve vannak. Na nem thaiokkal, hanem nyugati lakosokkal. Pedig olcsónak nem olcsók. A havi szobaárak a gondozási szinttől függenek és 2000 euró körül kezdődnek. Ehhez jönnek még az étkezések és az orvosi és ápolási költségek. Summa summárum, nem semmi. A másik oldalon meg kell jegyeznem, hogy a rászorulók 24 órás és valóban figyelmes felügyeletben részesülhetnek. Néhányuknak szükség is van rá.
Szintén Chiang Mai határában található a Baan Kamlangchay, a demencias betegek otthona. Egy idős svájci asszony minden nap úgy kelt fel, hogy rögtön megkérdezte, hogy - “ Hol vagyok most és mit keresek itt?” Szerető családjával havonta egyszer online beszélgetett, akik mindig megnyugtatták, nagyon aggódnak érte és hamarosan hazamehet. Gondolták, az öregasszony holnapra úgyis elfelejti, amit ma mondtak neki.
Kétségtelen, egy idős beteg valójában fényűző elhelyezését és gondos ápolását Európában megfizetni egy átlagembernek lehetetlen. Aki ismeri az európai öregotthonok színvonalát, hidegségét és drágaságát, az tudja, hogy miről beszélek. Ha a thaiföldi árak az első pillanatban soknak is tűnnek, csak egy töredéke a hazai otthonok költségeinek. (Németországban csak a szoba havi ára 3000 eurónál kezdődik, Svájcban 9000 euró már régen nem ritkaság. A magyarországi helyzetről hadd ne beszéljek.) De talán a legfontosabb ok, hogy sokan Thaiföldet választják öregkori hazájuknak, az ahogyan a gondozók az idős és beteg emberekkel bánnak. Az európai túlzsúfolt otthonokban az alulfizetett személyzetnek nincs ideje és türelme a rengeteg betegre. Visszaélések, bántalmazások sőt gyilkosságok nem is egyszer előfordultak az európai szociális intézményekben. Thaiföldön természetes, hogy a gyerekek gondoskodnak az öregekről, a szellemi és fizikai gyengeséget, betegségeket az élet velejárójának tekintik. Az idősebbekkel szembeni alapállás tiszteletteljes, gondoskodni róluk kötelesség és magától értetődő mindenkinek. Kétségtelen, ahogyan a fiatal ápoló lányok a farang betegekre vigyáznak az sokkal emberibb és kellemesebb, mint amit hazánkban sajnálatos módon tapasztalhatunk. Még akkor is, ha néha mosolyogva a fejüket csóválják, mint az egyik ápolólány mondta, egy thai sosem küldené a családját egy menedékházba. Egy beteg körül mindig több gondozó három műszakban, a hét minden napján szorgoskodik. Nem ritkaság, hogy 10 betegre 30 ápoló felváltva vigyázz. Ez Európában elképzelhetetlen lenne. Rendben, a nyelvi távolság valójában sok mindent megakadályoz, amit a lányok szeretettel és kézmutogatásokkal, arckifejezésekkel kompenzálnak. Megfizetve nincsenek, pedig az ő munkájuk sem könnyebb mint bárhol máshol a világon. A heti 48 órás szolgálatért 13 000-15 000 baht fizetést kapnak. Havonta. Évente 20 nap szabadságuk van és ha betegek, évente csak egy hetet fizetnek ki teljesen. Tudom pontosan, mert tavaly egy tucat otthonnak írtam és első kézből információkat kaptam. Ne örülj, nem magamnak kerestem süllyesztőt.
De nem csak betegek választanak egy thaiföldi seniorenresidenciát, hanem valójában vannak idősek, akik még teljesen egészségesek. Sokan nem kedvelik a nyirkos, hideg éghajlatot otthon, és szeretnék a hátralévő éveiket egy luxus otthonban orvosi felügyelettel gondtalanul élvezni. Hazájuktól ugyan távol vannak, de mégis hasonló gondolkodású és korú emberek társaságában. Mert a mai rideg világban, aki még nem tudja, az öregek Európában szinte mindenhol egyedül élnek és halnak meg. Nem is egyszer hallottam, hogy a elhunyt kollégát csak akkor fedezték fel végre, amikor kihívták a rendőrséget. “Valami nem stimmel a szomszéd komával, nem látták már hat hónapja és olyan furcsa szagok áramlanak ki a folyosóra.” Én teljesen megértem az embereket, akik Thaiföldre “menekülnek”, ahelyett hogy a lakásukban egyedül egy pókhálót a szoba sarkában nézegetnének.
Hua Hin egy a Thai-öböl partján fekvő város, Bangkoktól mintegy 200 kilométerre délnyugatra. Rossz hely nem is lehet, a thaiföldi királyi családnak is a nyári rezidenciája itt lett felépítve. A város és a tőle egy köpésre fekvő Cha Am fürdőváros nem csak a thaiok körében népszerű, hanem a turizmus egyik fontosabb csomópontjává növekedett. Én szívesen jövök ide, mert nagy ricsaj nincsen, nyugalmas üdülőhely, de mégsem unalmas, mindig történik valami. Jó kiindulópont jobbra-balra kirándulni, előre és hátra utazni, Bangkok, délen Chumphon, Surat Thani sincs messze. Erre természetesen nem csak én jöttem rá, lassan a tengerparti városka sok külföldi kedvenc célpontjává vált és több ezer farangot vonzott ide. Elsőként a svédek érkeztek, őket követték, a hollandok, a britek, a svájciak. A legtöbben tartósan le is telepedtek, ne zavarjon senkit, hogy az átlagos életkoruk 66 és a következő szívroham között van. A város határában több “nyugdíjas falu” is épült, többek között a Lotuswell Resort is szeretettel várja őket.
A nyugdíjas otthon a város központjától ugyan elég messze van, (mint általában valamennyi menhely) de itt minden megtalálható ami egy nyugalmas élethez kell. A lakóparkot, luxus lakásokat, bungalókat, egészségügyi központot, éttermet, könyvtárat és szállodát egy terebélyes trópusi park és millió virág veszi körül. Egy kellemesen csobogó patakban és úszómedencében lehet szürcsölni a finom koktélokat, vagy szopogatni a csípős csirkecombokat. Az ép testben ép lélek sem maradhat el, lehet teniszezni, golfozni, fogocskázni, ki mit szeret. A Lotuswell Resort nem az ápolásra szorulók otthona, ide nem betegek jönnek. Az itt élők életerős nyugdíjas házaspárok, vagy magára maradt, a barátságtalan világ elől menekülő egyedülálló asszonyok és férfiak, akik az idegenbe szakadva is német, angol nyelvű közösségre vágynak. Ezen a tényen az sem változtat sokat, hogy néhány úriember nem veszi szó szerint a kötelező németnyelvű társalgást és egy fiatal thaiföldi nő segítségével új nyelvleckéket vesz.
Természetesen a luxus és a kedvesség ebben a faluban sem önzetlen, azért fizetni itt is csak kell. Nem is keveset. Egy három és félszobás lakás élethosszig tartó lakhatási joga 150 000 euróért nem olcsó mulatság, még akkor sem ha ebben a félpanzió és a lakás tisztítása is benne van. Mások a szálláshely bérlését részesítik előnyben, de a havi lakbér 3000-4000 euróért sem semmi. Szerintem akinek ennyi pénze van akár a havi, akár az állandó bérlésre, az kereshetne Thaiföldön sokkal értelmesebb megoldást is. De engem ebben az ügyben (sem) még senki nem látogatott meg és senki nem kérte ki a véleményemet. Akárhogyan is nézzük, ezek az otthonok engem nagyon a Robinson Clubokra emlékeztetnek, ahová a lakók egyszer beköltöznek és egy idő elteltével elkezdenek hülyülni és szentségelni. És valóban, a kezdeti lelkesedést gyakran felváltja az unatkozás, a rezidenciából ki nem moccanó lakók lassan kifogynak a témákból, a programok rutinosak lesznek és már nem egymással, hanem egymásról társalognak. Az Európából magukkal cipelt elégedetlenséget, mogorvaságot, kötekedést nem tudja mindenki tartósan levetni, jó szokás szerint elkezdik egymást szorgalmasan pocskondiázni. Az új barátok ellenséggé válnak és egy idő után már csak agyba-főbe anyázzák egymást. Ezért kár volt ennyi pénzt befektetni, ennyi erővel otthon is maradhattak volna. Sokan inkább veszteséggel eladják a lakhatósági jogukat, felmondják a bérleti szerződéseket és elmenekülnek onnan ahová néhány hónapja még teli reményekkel megérkeztek.
Összességében elmondható, hogy ezekben a zárt és védett otthonokban a lakók körülbelül annyit látnak és tapasztalnak Thaiföldről, amennyit egy elszigetelt közösség egyáltalán megenged. Tulajdonképpen semmit. Az öregek alig érintkeznek thaiföldiekkel, kulturális cserebere nincsen. De mit is várunk el pl. egy svájci sporttárstól, aki életében először volt Thaiföldön és rögtön tudta, hogy neki itt a helye. Azonnal felmért és megszeretett mindent, és alig egy hét után lelkesen egy holtomiglan lakhatási jogot a resortban vásárolt. Néhány hónap elteltével pedig ócsárol mindent és mindenkit.
2017-ben nagy csinnadrattával megnyitották a Hua Hin és Pattaya közötti hajójáratát. Az volt a terv, hogy két város között a farangok közlekedését megkönnyítsék. Én jókat vigyorogtam ezen az ötleten és megjósoltam, hogy csak idő kérdése és a komp csődbe fog menni. A vállalkozás 2011-ben meg is szűnt, nem a prognózisom miatt, hanem ráfogták a covid vírusra és a nagy tengeri hullámokra. Valójában a thaioknak túl drága volt, a pattayai expatnak pedig nem volt sok kedve egy vöröslámpás pezsgős partit egy nyugdíjas elfekvő otthonnal felcserélni. Egy Pattayán kavargó és egy Hua Hin-ben gondozott farang igényei és elvárásai alapvetően különbözőek, nem kíváncsiak egymásra. A pattayai farangok többsége nem egy betegágyon nyögdécsel, hanem egy csinos baba vagy ladyboy ölében.
De ez egy másik történet. Folytatás következik.
Magamról: Posztjaim, ismereteim célja a valós thaiföldi mentalitás bemutatása, amelynek ismerete nagyon megkönnyítheti az ottani életünket, de akar rövid szabadságunkat is. A Thaiföldről létező tévedések és tévhitek, és az ebből adódó problémák, engem néha tényleg alaposan meghökkentenek. Az én posztjaim nem fognak (mindig) turistás látványosságokról, hotelekről, strandokról, bárokról mesélni, ilyen oldalak vannak elegen. Posztjaim elsősorban a thaiföldi életről fognak szólni, ismertetni, mesélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése